Málenykij robot

Malenkij robot avagy a magyarországi németek kényszermunkára hurcolása a Szovjetunióba különös tekintettel a Pest megyei újhartyáni svábok deportálására 1944-1949 

Készítette: Sósné Lauter Adrien

PPKE-BTK

20. századi magyar történelem

Fejérdy Gergely

 

A témaválasztásomat mindenekelőtt családi érintettség motiválta, hiszen anyai dédnagyapám, Aschenbrenner Sebestyén is származása miatt került orosz fogságba.

A malenkij robot (orosz, маленький = kicsi; работа = munka) a második világháború utáni szovjetunióbelikényszermunka szokásos magyarországi elnevezése, melyre mintegy 600000 (főleg német származású) magyar polgári lakost deportáltak. A „kis munka” valójában kemény fizikai munkát jelentett (romeltakarítás, építkezés, bányászat), melyre módszeresen válogattak össze férfiakat és nőket egyaránt, akik aztán akár öt évig is kényszermunkát végeztek valamelyik szovjet iparvidéken. A magyar foglyok zöme a donyeci iparvidéken (szverdlovszki és cseljabinszki területek), a Volga mentén (sztálingrádi és szaratovi területek), valamint a moszkvai, minszki, kijevi, voronyezsi területeken és a krasznodári kerületben, továbbá Azerbajdzsánban végezte kényszermunkáját. A szovjet adatok szerint jelentős számban dolgoztak Magyarországról elhurcolt foglyok az ivanovi, szumi, leningrádi, sztavropoli és novgorodi területeken, továbbá Grúziában.[1]Az elhurcoltakról az itthon maradottak csak elvétve jutottak információhoz, legalább egyharmaduk odaveszett. A hazatérők a kommunista magyar kormányoktól semmiféle segítséget sem kaptak és évtizedekig hallgatásra voltak kényszerítve. A téma a kommunizmus idején tabu volt, csak a kilencvenes évektől kapott nyilvánosságot, a részletek feltárása mind a mai napig tart. A malenkij robot a zsidónak minősített magyarok kiirtása és a második hadsereg Don-kanyari pusztulása mellett a második világháború három legnagyobb magyar tragédiájának egyike.

A deportálást a szovjetek által megszállt területeken a 2. és a 3. Ukrán Front 1944. december 22-i 0060. számú parancsa rendelte el. A parancs értelmében 17-45 év közötti német származású férfiakat és 18-30 év közötti német származású nőket kellett begyűjteni területenként megadott létszámban. Az oroszok a német származást legtöbbször a név alapján állapították meg, így nem volt ritka német nevű zsidók elhurcolása sem. Ahol nem volt elég német származású és német nevű ember, ott magyarokkal egészítették ki a létszámot. A Tiszaladányból elhurcoltak visszaemlékezéseiből idézem: „Milyen alapon döntötték el, hogy kiket vigyenek ki? Nem tudjuk azt mink itthon, mert ugye se németek nem voltunk, se fasiszták, mink magyarok voltunk mind.”[2]A begyűjtötteket semmiről sem tájékoztatták azon kívül, hogy egy kis munkát kell végezni front mögötti területeken. Az embereket legtöbbször fenyegetéssel vagy becsapással (összeírás, gazdagyűlés, betakarítás, mozielőadás vagy egyszerűen „egy kis segítség” ürügyén) gyűjtötték össze, melyben sokszor segítettek magyar kollaboránsok is.[3]

Sok ezer, Szovjetunióba internált magyar és német állampolgár veszítette életét Ukrajnában és a hatalmas szovjet birodalom többi hírhedt munkatáborában. Azután következett az elhallgatás, a félretájékoztatás, a tények pontatlan felidézése, tudatos elferdítése, egyesek politikai elfogultsága, elvakultsága, de a téma nem avult el, elfeledni nem lehet.

A fenti téma kutatása máig nem könnyű és hálás feladat. Mégis az volt a célom, hogy e dolgozat, ha nagyon szerény méretekben is, megpróbáljon méltó emléket állítani azoknak az ártatlan el- és meghurcolt polgári személyeknek, akiknek mindössze két bűnük volt: a származásuk, s hogy egy vesztes ország állampolgárai voltak. Németek, német nevű férfiak és nők, vagy egyszerűen csak a házukból rosszkor, rossz helyen kilépő városlakó és falusi magyarok. Róluk nem készült Nobel-díjas regény és filmdráma, sőt, a szakirodalom is szűkmarkúan kezeli történetüket, hiszen egy győztes állam, a Szovjetunió bűntetteiről kellene számot adnia.

A pártállami rendszer Magyarországán, az 1980-as években a második világháborús magyar hadifoglyok kérdéskörével, azok létszámának becslése erejéig először Korom Mihály[4], majd Für Lajos[5]foglalkozott. Ezzel először törték meg a negyven évig tartó hallgatást. Ugyanakkor szakmai szempontból az igazi áttörést Stark Tamás munkássága hozta meg, aki már elsősorban levéltári kutatásokra alapozva határozta meg a második világháborús hadifoglyok létszámát és veszteségét. Majd a későbbiek során a malenkij robotosok életének, az események szovjet és nemzetközi hátterének, összefüggéseinek a feltárásával bővítette ismereteinket. Rajta kívül Füzes Miklós egy-egy gyűjteményes kötetben mutatta be a malenkij robotot és a hadifogságot.[6]Csiffáry Gergely kandidátusi értekezésében foglalkozott a szovjet hadifogságba került magyarokkal.[7]

Sztálin már az 1943. március 23-án Edennel, a brit külügyminiszterrel folytatott megbeszélésén leszögezte: „Magyarországot meg kell büntetni.”[8]Néhány hónappal később a brit diplomácia megkeresésére Molotov külügyi népbiztos 1943. június 7-i válaszában a következőket írta: „A szovjet kormány úgy véli, hogy azért a fegyveres segítségért, melyet Magyarország Németországnak nyújtott… a felelősséget nemcsak a magyar kormánynak kell viselnie, hanem kisebb vagy nagyobb mértékben a magyar népnek is.”[9]Mindezeken túl a Magyarországról történő elhurcolásoknál még három további ok jutott kifejezésre. Ezek alapján a tömegesen elhurcolt polgári személyek alapvetően három csoportba sorolhatók:

a hadifogolylétszám-kiegészítés

az etnikai tisztogatás

a németként való internálás.

Sztálin a szövetséges hatalmaknak a „német munkaerő” szovjetunióbeli közmunkára történő alkalmazásához való érdektelen, cinikus viszonyulásán felbátorodva hozta meg ez ügyben a végleges döntést. Ennek központi, írásba fektetett alapja a szovjet Állami Védelmi Bizottság (ÁVB)[10]1944. december 16-i 7161. számú határozata volt, amelyet maga Sztálin látott el kézjegyével. Részletek a határozatból:

A Szovjetunióba történő munkára irányítás céljából mozgósítani és internálni kell Románia, Magyarország, Bulgária és Csehszlovákia Vörös Hadsereg által felszabadított területén tartózkodó valamennyi munkaképes német – 17 és 45 év közötti férfiakat és a 18 és 30 év közötti nőket….

A mozgósítás irányítását a Szovjetunió Belügyi Népbiztossága (Berija elvtárs) végezze…

Meg kell bízni Hruljov elvtársat, a V. H. tápfőnökét és Kovaljov elvtársat, hogy biztosítsák az internáltak szállításához a vasúti szerelvényeket és gépkocsikat, valamint étkeztetésüket útközben.

Valamennyi németet a Donyeci-szénmedence szénbányászatának és a Dél vaskohászatának helyreállítási munkálataira kell irányítani…

A németek begyűjtését és internálását 1944 decemberében és 1945 januárjában le kell bonyolítani és a munkaterületre való kiszállítást 1945. február 15-ig be kell fejezni.[11]

A német nemzetiség ürügyén való elhurcolásoknál többször előfordult, hogy színmagyar településekről – például a Felső-Tisza vidékéről, vagy Zemplén megyéből – azzal az indokkal hurcoltak el civil magyar lakosokat, hogy német nemzetiségűek. Ezeken a településeken, mivel nem volt német származású lakosság, és a szovjet parancsnokoknak a kvótát, a parancsot, vagyis az előre meghatározott létszámú német nemzetiségű lakosságot produkálniuk kellett; összeiratták a község jegyzőjével a lakosságot és azokat, akiknek a vezeték neve „r” betűre végződött, mint például Molnár, Bognár, Kádár, Göndör, Pintér, azokat vitték el német nemzetiségűként, mondván, hogy Hitler neve is „r”-re végződik.

A katonaviselt személyeket is a legkülönbözőbb módon, a legkülönfélébb megtévesztéssel szedték össze: Szombathelyen a főjegyző általi hirdetményben közölték, hogy a városban tartózkodó katonaviselt személyek jelentkezzenek karhatalmi szolgálatra az új, demokratikus hadseregbe. Másutt azt doboltatták ki, hogy aki kincstári ruházattal rendelkezik, azt le kell adnia. A felhívásnak eleget tevőket fegyveres őrök kísérték a legközelebbi hadifogoly-gyűjtőtáborba, mint hadifoglyokat.

A szigetvári orosz biztonsági szervek rendelkezése alapján Baranya vármegye nyugati részében összeszedték a 14-50 év közötti katonaviselt és levente kiképzést nyert férfi lakosságot. Fontos itt megjegyezni, hogy Magyarországon, mivel a trianoni békediktátum megtiltotta az általános hadkötelezettséget és csak 35 ezres zsoldos hadsereget engedélyezett, ezért a fiúknak már 12 éves kortól 21 éves korig részt kellett venniük a levente kiképzésben, ahol fizikai és elméleti felkészítésben részesültek.[12]

Dr. Feri Sándor, a kommunista párt jogi osztálya vezetőjének visszaemlékezése szerint: „Az volt a feladat, hogy munkára alkalmas, tehát korban és fizikumban alkalmasakat igyekezzünk összeszedni. Az NKDV mátyásföldi laktanyájába hozták be az embereket a szovjet járőrök és mi kiválogattuk és mintegy soroztuk azokat, akiket a Szovjetunóba vittek ki. Egy-egy éjszaka talán ezer embert is alkalmasnak találtam erre a munkára.”[13]Erdei Ferenc parasztpárti – de valójában titkos kommunista párttag – belügyminiszter rendelete (1945. január 5.) a következőket tartalmazta: „Az orosz katonai hatóságok a Magyarország területén lakó, illetve tartózkodó németeket munkaszolgálatra igénybe veszik. A magyar kormánnyal létesített megállapodás szerint azonban mentesülnek az igénybevétel alól, azok, akikre vonatkozóan a magyar kormány megbízottjai megállapítják és igazolják, hogy német nevük ellenére magyaroknak tekintendők…”[14]

Pest megye Budapesttől délre eső településeiről a Ceglédbercelen kialakított nagy koncentrációs táborba gyűjtötték a „németeket”, mint például a Szigetszentmártonból, Taksonyból, Újhartyánból december utolsó – január első napjaiban elhurcoltakat és természetesen a helyben összegyűjtött 730 személyt.[15]

 

Oral history: az Újhartyánból elhurcoltak visszaemlékezései

 

Dédnagyapám visszaemlékezése: „… 1945. január 9-én szedtek össze bennünket, tizenhat és harminc év közötti nőket, férfiakat és azt mondták, hat hétre megyünk kukoricát törni. Géppuskás orosz katonák hajtották végig a falun a népet, és a falu szélén vártak ránk a szekerek. Ceglédbercel volt a gyűjtőhely. Erdélyen keresztül vitt a vonat… Donbaszba kerültem egy szénbányába dolgozni, sokszor éjszakai műszakba osztottak be. Este 10 órakor indultunk, 11-kor szálltunk le, s reggel 7-ig tartott a műszak. A bányában még lift sem volt. Kimondottan rabszolgáknak való volt ez a hely. A szénréteg csak 50-60 cm-es vastagságú volt, így fekve kellett dolgozni. A fejünket mindig bevertük. Folyt a víz alattunk, úgy termeltük ki a rossz minőségű szenet. Fele kő, fele szén. Az orosz katonák úgy bántak velünk, mintha nem is emberek volnánk, ők pedig vadállatok. Lapáttal hátba vágtak, ha nem úgy ment a munka, ahogyan szerették volna, folyton lefasisztáztak…”

Nagyapám jó barátja, utcabeli szomszédja, Hermann Antal (Tóni bácsi) beszámolója: „… Ugyanúgy megjártam én is minden létrát, mint a sorstársaim. Voltam gulyás, bányász, szakács, meg ami csak kellett. Az első láger, amelyben voltam, a „Halálgyár” volt. Ott alig maradt élő ember. De minden betegségnek a rossz táplálkozás, az éheztetés volt a fő oka. Én is kimentem 93 kilóval, és lementem 38 kilóra. Még a répalevet sem adták frissen, megvárták, hogy rohadjon… rajtam az segített, hogy négy-öt orosz idős bácsi mindennap adott egy-két krumplit. Akkor átkerültem egy másik lágerbe, ott volt a mostani újlengyeli (szomszédközsége Újhartyánnak) plébános – Tábori Nándor – is. Nagyon keményen megdolgoztatták őt is, mert megtudták, hogy papnak tanul, és az oroszok előtt ez megbocsáthatatlan bűn volt, meg a magyar pribékjük előtt is… Egész télen dideregtünk, vittem ki magammal egy báránybőr kabátot, abban aludtam. Ha takarónak használtam, a derekamat törte a csupasz deszka, ha alám terítettem, felülről fáztam. Ez a kabát különben gondot okozott, mert mindig félnem kellett, hogy elveszik az oroszok. Egy év után aludtunk végre szalmán… 1947 őszétől kaptunk fizetést. Éppen csak eltengődtünk belőle. Mikor megszűnt a jegyrendszer, három hónapig mindent lehetett kapni. Aztán három hónapig semmit. Szedegettünk mindenféle gizgazt és ettük… A lágerben csak egyféle gyógyszert kaptunk, valami fehér port. Egyszer kint hagyta az orosz nő, és az egyik Taksonyból való társunk – Sauerwein Karcsi – észrevette, és belenyalt. Gyerekek, ez jó finom. Bevett egy egész kanállal, utána még bedobott kettővel, mert majd megveszett éhen. Szóltam neki, úgy haver módra: Karcsi, te megdöglesz! Azt mondja: Nem mindegy, előbb vagy utóbb úgy is meg kell halni, és legalább még egyszer életemben érzem, hogy ettem. Megette az egészet, kutya baja sem lett. Hát el lehet képzelni, milyen orvosság volt az. Ilyenekkel hülyítettek bennünket. Ezt a „főorvos” írta elő. Ő aztán egy kitűnő főorvos volt, egy ceglédberceli kocsifényező. Ő volt a láger ura. Tudták az oroszok is, hogy nem orvos, azokat a bányába küldték dolgozni. Ez a főorvos katonai tizedes volt az egészségügyieknél, ott szerezte a nagy tudományát. Nem is tudom, minek nevezzem: gyilkosnak-e vagy sintérnek? Az oroszok közt is sok volt a kegyetlen, de akik a pribékjeik lettek, azok sokkal rosszabbak voltak. Egyszer meghalt egy ceglédberceli fiú, a „főorvos úr” megállapította, hogy beállt a halál. Még akkor délután kivitette a hullák közé. Éjszaka rohan az őr, kiabálta, hogy feltámadt a magyar halott. Dörömböl, veri az ajtót. Kohlmeier József volt a halott, ma is él. Szerencséjére nem öntöttek rá meszet sem…

A következő interjút barátnőm nagyanyja, Manger Henrikné Fajt Erzsébet (Bözsi néni) adta: „… 1945 novemberében kiütött a tífusz. Egy hétig betegen dolgoztam, azután jelentkeztem a betegszobán, de a tolmács azt mondta, menjek onnan, mert úgy belém rúg, hogy a bányában találom magam. Összeestem. Két falumbeli féri vitt el orvoshoz a karján… 1946. március 15-én a betegeket és az idősebbeket hazaküldték. Akkor az volt a munkám, hogy kazánokba samottot építettem be. Ezt csak hason csúszva lehetett csinálni. Annyi előnye volt, hogy onnan el lehetett menni tököt lopni. Egyszer elfogtak engem és egy másik lányt. A büntetés a „szégyenplatz” volt. Akkor nem vertek meg. Bács és Tolna megyeiek is voltak velünk… 1948. december 27-én megszületett a kisfiam. János lett a neve. Tovább is dolgoztam a gyerek mellett. A lágertársaim adták össze a pénzt, hogy bébi holmit tudjunk venni. Nagyon nagy volt közöttünk az összetartás. Egyformán szenvedtünk mindnyájan. Reményünk sem volt a hazatérésre. A szüleink már nagyon kétségbe voltak esve, mert Rákosi 1948 végén büszkén hirdette, hogy az utolsó hadifogoly is hazatért. Akkor a következő történt: egy dunaharaszti fiút, akinek Hock József volt a neve, elfogtak az utcán. Amikor életjelet tudott adni magáról, írt vagy üzent a feleségének. Személyes ismerősük volt Rákosi. Az asszony elment hozzá, és kérte, hogy hozassa haza. 1949. május 2-án jöttek előadást tartani és akkor elvitték tőlünk. Ő jelentette be Sztalinóban, hogy itt van még egy magyar csapat. Kijöttek ellenőrizni a papírjainkat. Kiderült, hogy félrevezettek bennünket, aláírtunk egy cirill betűs szöveget, hogy németek vagyunk. A tolmács pedig a nevünket kérte. A helyzet tisztázódott, de minket letoltak miatta. 1949. október végén bevagoníroztunk. November 5-én leszálltunk a pilisi állomáson. Ceglédbercelen zenével, harangszóval fogadták a hazatérőket. Mi is hírt adtunk az újhartyániaknak, hogy érkezünk. Mikor a teherautók a falu széléhez értek, fekete volt az út a néptől. Zúgtak a harangok. Másnap a templomban hálaadó szentmisét tartott a kanonok úr. Boldogok voltunk, hogy öt év után hazatérhettünk. Gyóntunk, áldoztunk, mert mind nagyon vallásos katolikusok vagyunk. Talán hit nélkül nem is tudtunk volna ilyen hosszú ideig kitartani…”[16]

Ezzel a transzporttal érkezett haza dédnagyapám is, aki ezután még hosszú boldog életet élhetett szeretett családja körében, tavaly (2010) áprilisban, 94 éves korában hunyt el. Az orosz fogság után soha komolyabb szervi betegségekben nem szenvedett, igaz, élete utolsó 20 évét járókeret mellett, illetve ülve töltötte. A szénbányában végzett nehéz fizikai munkának köszönhetően teljesen tönkrementek a lábai. Borzalmas volt neki és családjának is évtizedekig így látni az egyébként szellemi-testi épségben megmaradt nagyapát, akinek paraszt ember létére mindene volt a gazdálkodás, a szántóföldeken, az állatokkal végzett munka, hogy tehetetlenül „ücsörgött” hosszú éveket.

 

A következőkben Schlachta István atya feljegyzései olvashatóak, aki káplán volt szülőfalumban, Újhartyánban, 1944 szeptemberétől 1945 augusztusáig a II. világháború idején. Az alábbi sorokat az újhartyáni Historia Domusban jegyezte le István atya:

1945. január 4. Összeszedik a német ajkú embereket. Férfiakat 16-48, nőket 17-35 éves korig.

január 5. Az első időpontban az előjegyzett hatszáz ember közül negyven fő jelenik meg.

január 7. Ki kell hirdetni, hogy a doktor is elmegy a transzporttal.

január 8. Oroszok albertirsai és ceglédberceli nemzetőrökkel az egész falut felkutatták, és mindenkit bevittek, aki az előírt korcsoportba tartozott.

január 9. Elbúcsúztattam az embereket, 250-260 fő (?), köztük 30 lány és asszony. Lengyelfalváig (Újlengyel) elkísértem őket…

január 13. Hajnal 5 óra tájban elindultunk Ceglédbercelre több lovas kocsival, mert többeket hazaengedtek és azt mondták, hogy ott vannak még hartyániak.

május 7. Kb. 300 hartyáni életjelt ad magáról a fogolytáborból.

A kilencvenes évek második felében édesapám, Lauter Antal, a Német Nemzetiségi Önkormányzat elnöke, lelkes kutatója az újhartyáni németek betelepítésének, illetve elhurcolásának malenki robotra, felkereste Kókán Schlachta atyát. Arról kérdezte őt, hogyan emlékezik vissza a II. világháború Újhartyánt érintő részleteire. Hogyan történt a lakosság malenkij robotra való elhurcolása? A vele készült interjúból következnek részletek:

„Az oroszok jöttek be először a faluba, vagy a németek?

… a németek már bent voltak, és érdekes, az utolsó napokban a németek is zabráltak… a német tisztek fent voltak a Plébánián, egy német tiszt azt mondta nekünk: früh morgen die Russien werden hier! (kora reggelre itt lesznek az oroszok)… Reggel, amikor miséztem, hallom: megjöttek az oroszok, a templomba is

benéztek, de nem bántottak semmit, semmit nem vittek el…akkor…

…valahol a községháza környékén volt az orosz kommandó…

vasárnap délután mondják: jönnek ám a németek vissza…Dabas felől jöttek, meg Újlengyel felől, azután délután négy óra felé a hartyániak jó svábok módjára virágokkal meg koszorúkkal mentek a német tankok elé…

Hogyan történt az „Ukrajnások” összeszedése az oroszok által?

…beállított a plébániára egy orosz őrnagy és egy tolmács, a tolmács egy kolozsvári fiatalember volt…mondta az őrnagy, hogy van egy rendelet, hogy a német ajkúakat el kell vinni újjáépíteni Oroszországot…ezt nekünk ki kellett hirdetni a templomban a misén… én vitatkozni kezdtem a tiszttel: itt a század eleje óta nincsen már német iskola, se német mise, de a tiszt azt mondta: Parancs, Parancs!

…mutatta az újságot is, orosz újság volt, rajta volt Újhartyán falu is, láttamTaksonyt is ráírva…

Jelentkezett a lakosság önként?

…a jelzett napon legalább 500-600 főnek kellett volna jelentkezni, és összejöttek 30-40-en…

…ekkor jött a rafinált orosz módszer, azt mondták: Nyicsevo! Nem lesz, egyáltalán nem lesz elmenetel Oroszországba…

…minden jelentkező személyt hazaküldtek… a falu lakossága egy időre megnyugodott… néhány nap múltán egy éjszaka két albertirsai nemzetőr végig járta a falut, a Plébániát is, amely személy a megjelölt életkorba esett, azt bevitték a Községházára, engem is… kb. ötszázan lehettünk… mondom nekik: én nem vagyok idevaló, én itt csak dolgozom… nem érdekelte őket, nekem a Községházáról vissza kellett menni a Plébániára az anyakönyvekért, beültettek a nagyterembe, mellettem ült a tolmács…

Csak a német családnevűeket írták föl?

… nem, akkor már mindenkit, aki a megadott korhatárba esett… az egyik szobába tették azokat, akiket vinni kellett…a többiek mehettek…azokat a hartyániakat, akik a korhatárba beleestek, már többet nem engedték haza, azt mondták nekik: két-három hónap robot!

Hogyan történt az „Ukrajnaiak” indulása?

…Ceglédbercelen az iskolában vannak már több napja! – jött a hír néhány nappal később… próbáltam beszélni az őrnaggyal, sikerült rávennem, hogy az első pénteken menjünk el Bercelre… Kékesi atya volt a plébános ott, hozzá mentünk lovas kocsival, de amikor odaértünk, azt mondta: sajnos ma elvitték őket…”

(A beszélgetés után nem sokkal később Schlachta atya elhunyt.)

Válogatott szemelvények a korabeli magyar sajtóból

Megkezdődött a svábság számbavétele és elbírálása

A belügyi kormányzat egyik legfontosabb feladata az ország anyagi és erkölcsi romlásáért felelős magyarországi német fasiszták ügyeinek végleges, igazságos és a magyar társadalmat mindenképpen megnyugtató rendezése… Elkészült az alaptervezet és egyben a gyakorlati végrehajtást is tartalmazó jogszabályok szövege. A megoldás módszerei: széttelepítés, kötelező munkaszolgálat, internálás, népbíróság elé utalás. A hazaáruló német fasisztáktól elkobzott ingatlanok sorsát a jövőben a Népgondozó Hivatal intézi…

Szabad Nép, 1945. május 31. 5. p.

 

Megkezdődött a sváb gyűrű felszámolása

A magyar fővárost alig néhány kilométerre a város központjától úgyszólván egységes gyűrűben vette körül a svábság. Itt hízott és gyarapodott gyors iramban a sváb falvak népe. Egy évvel ezelőtt még őrjöngő náci világ volt itt. A Volksbund felvonulásai egymást érték. A német megszállást tobzódó örömmel fogadták a svábok. Nem tűrtek magyart a közelükben. Szálasi ide járt ki, ha meg akart fürdeni a tömegek ünneplésében, mert a főváros dolgozói között ezt sohasem találta meg úgy, mint kedves svábjai között. Taksonyban, Pest megye egyik sváb községében a felszabadulás után hónapokkal még mindig a náci uralom emléke kísértett…

Szabad Nép, 1945. július 24. 5. p.[17]

A cikkek olvasása után éreztem magamban indíttatást, hogy utánajárjak annak, mennyire felelnek meg a valóságnak a fent idézett sorok. Így bukkantam a Magyar Országos Levéltárban az alábbi fondjegyzékre: XIX-B-1-at Német kitelepítéssel kapcsolatos anyagok. Az 1941. február 1-i összeírások találhatók meg itt, és való igaz, az összeírási jegyzék arról számol be, miszerint Újhartyán lakosai között voltak Volksbund-tagok. A Volksbund 1938. november 26-án alakult meg Basch Ferenc vezetésével, a Teleki-kormány engedélyével. A Volksbund ugyan kezdetben csak a magyarországi németség kulturális képviseletét látta el, de fokozatosan Berlin eszközévé vált. Marchut Réka álláspontja szerint a szervezet célja az volt, hogy a magyar és német tudattal is rendelkező nemzetiségieket kizárólag a német identitás felé tolja el. Az érintett ma is élő újhartyáni lakosok elmondása szerint kényszerből léptették be őket, soha semmilyen fasiszta magatartást (sem magyar, sem zsidóellenes) cselekedetet nem hajtottak végre, igaz nem is kötelezték őket semmilyen atrocitás elkövetésére. A fent említett ügyirat szerint emiatt Németországba áttelepülésre lettek kötelezve jónéhányan, köztük édesapám szülei, illetve nagyszülei is, de valamennyi újhartyáni mentességet kapott a kitelepítés alól. Nem kerülték el viszont az ukrajnai kényszermunkát.

 

A túlélők visszaszállítása a levéltári kutatások tükrében

Az Ideiglenes Kormány, majd az első szabad választás után hatalomra kerülő Nagy Ferenc miniszterelnök által vezetett kormány is lehetőségeihez képest sokat tett a hadifoglyok, illetve az internáltak kiszabadítása és hazaszállítása érdekében. Dálnoki Miklós Béla az I. K. feje először 1944. december 26-án , majd 1945. január 7-én is panaszt tett a megszálló hatóságoknál a civilek elhurcolása miatt. Nagy Ferenc 1946 áprilisában moszkvai tárgyalásai folyamán Sztálin előtt felvetette a hadifoglyok hazaszállításának kérdését. A szervezett hazaszállítás csak 1946 júniusában kezdődött. A vonatszerelvények azonban csak novemberig futottak be rendszeresen a debreceni átvevő-táborba. Hosszú szünet után Sztálin csak 1947 májusától folytatta a foglyok hazaengedését, hogy ezzel javítsa az önmagát „hadifogoly-szabadító”-nak kikiáltó kommunista párt választási esélyeit. A Szovjetunióból hazaszállított foglyokat 1946 júniusától regisztrálták hitelt érdemlő módon. Az addig érkezettek számát a legtöbb forrás 100-150 ezer közé teszi. 1946 júniusa és 1948 decembere között a Debreceni Hadifogoly Átvevő Bizottság 202 ezer visszatérő foglyot vett számba.[18]1949-1951 között mintegy 20-25 ezren tértek vissza. Magyar források alapján a visszatérők összlétszáma 330-380 ezer főre tehető. A foglyok és a visszatérők száma közötti 200 ezret meghaladó hiány tükrözi hitelesen a szovjet táborvilágban, illetve az oda vezető úton elpusztult magyarok számát, figyelembe véve azt a tényt, hogy az átmenő táborokban és a kiszállítás közben elhunytakat a szovjet őrök nem regisztrálták.[19]

Társadalmi aspektus

Szociálpolitikai segítségnyújtás, azaz a kárpótlás sokáig váratott magára. 1989-ben kezdődött el Magyarországon a kényszermunkán töltött idő szolgálati időként történő elismerésével, és a nyugdíj 500 forinttal történő megemelésével. Az életüktől és / vagy szabadságuktól politikai okokból megfosztottakat érintő törvény 1991-ben született meg (XXX. II. törvény és 111/1992 VII. 1. kormányrendelet), ahol a károsultak választhattak az egy összegű egyszeri kárpótlás és a havonta folyósítandó halálig tartó életjáradék között.[20]

 

Ez a szomorú történet a történelem valósisága miatt igaz. Az elveszített szülőt, gyermeket, elrabolt éveiket visszaadni már soha senki nem tudja, de legalább ma már szabadon beszélhetünk róla. 

Anyám, ha látnád, a hajam tövig le van vágva,

Kopasz fejemre hull a hó,

Átok s ima ráfagy a számra,

És nincs a fájdalomra szó.

 

Anyám, ha látnád: testemet feltöri a deszka,

Bőrömet marja rovar,

Tetű, poloska és rühatka

Váj belém karmaival.

 

A bánya mélyén, lenn, a sárban naponta megmártom magam,

Sebzett térdemen csúszva, mászva,

Hátamra hideg víz zuhan,

Itt-ott véremtől piroslik a szén, a fekete arany.

 

Anyám, ha látnád, kinn a földeken, mint az állat,

Húzzuk az ekét, a boronát,

És ha nem elég mély a szántás,

Ostor nyomát érzi a hát.

 

Anyám, ha látnád: mezítláb koldul a te lányod,

Egy-két krumplit, kenyérhajat,

Kosárjából az orosz asszony

Kanálnyit tenyerembe ad.

 

Anyám, a hajam ki fog nőni, szénpor nem ül majd arcomon,

De többé nem leszek a régi, bár lesz ételem, italom.

Tört hitemmel szabadon járok, újra a magyar ég alatt,

De lelkem holtig rab marad.

(ismeretlen fogoly-szerző, Novi Dombasz, 1946.)