Újhartyáni Képeskönyv

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Történelmi áttekintés

 

Újhartyán első írásos említése 730 évvel ezelőttről, 1276-ból származik. 1276. május 20. napján V. Ince pápa Lateránban kiadott bullája tesz említést Hartyán faluról „villa Harquian” néven. A bullával a falu határából egy részt V. Ince pápa annak a nyulak-szigeti (a mai Margitsziget) apácakolostornak adományozott, amelyben pár évvel korábban bekövetkezett haláláig második honalapító királyunk, IV Béla lánya, árpádházi Szent Margit is apácaként szolgált. Más, később keletkezett korabeli oklevelekben ezt követően már több alkalommal is találkozhatunk a falu különböző névváltozataival, mint pl. Horkián, Harkián stb.

 A falu története tehát – ha az első írásos említést tekintjük Újhartyán születésnapjának – 730 éve kezdődött, területe azonban már jóval korábban is lakott volt, elegendő itt csak a vatyai kultúrára utalni. Az oklevelekben fellelhető különböző névváltozatok arra engednek következtetni, hogy a község területe Magyarország törzsi-nemzetségi szerveződésének korszakában a Horka nemzetség szállásterülete lehetett. ( Minderről az érdeklődő részletesen olvashat a kiváló pedagógus, iskolaigazgatónak, Kökényesi Imrének ( 1920 – 1993. )

Újhartyánról szóló monográfiájában .)

A XIII. század végére egy kisbirtokos család telepedett meg itt, és a falvat környező földek ezen család birtokát képezték. Nem dönthető el egyértelműen, hogy a falu kapta-e nevét a földbirtokos Hartyáni családról vagy pedig a család vette fel a birtokát képező település nevét. A korabeli szokások mindkét lehetőséget alátámasztják. Mindenesetre az első ilyen néven említett kisbirtokos Hartyáni Márton volt, akit és akinek leszármazottait az oklevelek Martinus de Harkyan, Harthyan-i Hartyány néven említenek. A Hartyáni család utolsó tagja Hartyáni János 1644-ben hunyt el.

 A török hódoltság (1541-1686) kezdeti korszakát a falu sikerrel élte túl. A pusztulás, a falu elnéptelenedése a 15 éves háború következménye volt, amelynek során a települést a környező falvakkal együtt az itt átvonuló seregek többször is feldúlták, a lakosságot felkoncolták vagy elhurcolták. A falu pusztulását Hartyáni János – aki ekkor Pest-Pilis-Solt-Kiskun vármegye alispánja volt – 1597-ben jelentette. A kevés szerencsés túlélő, aki el tudott menekülni, nem tért többé vissza, hanem a környező mezővárosokba, Kecskemétre, Ceglédre, Nagykörösre költözött, melyek ezekben a zűrzavaros időszakokban is viszonylagos biztonságot nyújtottak, mert a hódítóknak is szükségük volt a mezővárosok adójára.

 Az 1627-ben a budai pasa által készíttetett adóösszeírás Hartyán faluban egyetlen házat sem talált. Ezzel lezárult a község történetének első fejezete. A falu innentől mintegy 140 évig lakatlan „Pusztahartyán” (deserta Hartyán vagy praedy Hartyán). A területét azok a környező községek vagy városok bérelték, amelyeket kisebb-nagyobb mértékben de megkímélt a háborús pusztítás.

 A török kiűzése – amely 1684-ben kezdődött, Buda 1686. szeptember 2-i visszafoglalásával érte el a legnagyobb sikerét, és az 1699-es karlócai békével ért véget – nem hozta meg a község automatikus újra benépesülését. Elszórt betelepülések az 1718 és 1764 közötti úgynevezett spontán inpopuláció korszaka alatt is előfordultak, azonban a legjelentősebb lökést a falu újjászületéséhez, a község szervezett betelepítése adta meg. Erre a középkori település helyétől mintegy 1 km-re északra került sor.

 A falu szervezett benépesítése I. gróf Grassalkovich Antal nevéhez fűződik. A Grassalkovich-család horvát származású nemesi család volt, amely Mária Teréziától kapta a grófi címet 1743-ban. A család első jelentős birtokszerzése Gödöllő – a híres gödöllői Grassalkovich-kastély a magyarországi barokk stílusú építészet egyik remeke, később Erzsébet királyné (Sissi) kedvenc magyarországi tartózkodási helye - volt. A család fokozatosan terjesztette ki birtokait Soroksár, Kakucs, Vecsés és Újhartyán területére is.

I. gróf Grassalkovich Antal 1764. február 20-án saját kezűleg írta meg telepítési hirdetményét, amely ma is megtalálható az Országos levéltárban őrzött történeti iratok között. A felhívás nyomán az első telepesek a rákövetkező évben, 1765-ben jelentek meg a faluban, akiket a sári ( Sári ma Gyónnal együtt Dabas város része ) plébánia anyakönyvei „ex Hartian” megjelöléssel illetnek. (Újhartyánnak 1779 óta van önálló anyakönyvvezetése, ezt megelőzően a sári plébánia anyakönyvében találunk bejegyzéseket; a hartyáni plébánia alapító okirata fellelhető könyvünkben ) Az első telepesek nagyobbrészt németek, kisseb mértékben magyarok és szlovákok voltak. I. gróf Grassalkovich Antal 1771-ben bekövetkezett halála után a betelepítést özvegye, Klobusiczy Teréz folytatta és fejezte be.

 A telepítés gyors sikerét jelzi, hogy alig tíz évvel az első szervezetten érkező telepesek megjelenése után, 1776-ban már megépült a község római katolikus temploma, ami a megmaradás zálogát jelentette. 1780-ra a község a Grassalkovich uradalom legnagyobb települése lett.

 Annak ellenére, hogy I. gróf Grassalkovich Antal telepítési hirdetményét Ausztriába és a Német Birodalom több pontjára is eljuttatták, az Újhartyánba érkező telepesek túlnyomó többsége nem közvetlenül valamelyik német tartományból érkezett. E tekintetben a község – Scheiling Péternek az újhartáni lakosok származásáról írt tanulmánya szerint – úgynevezett „másodlagos településnek” vagy „leánytelepülésnek” tekinthető, amely népességét a más Pest környéki helyiségekből – elsősorban Soroksárról majd Dunaharasztiból, Taksonyból, kisebb részben Szigetszentmártonból és környékéről – érkező, onnét továbbvándorolt és Újhartyánban letelepedett németségből nyerte. A lakosság eredetének pontos meghatározását az is megnehezíti, hogy sokan az első telepesek közül később elvándoroltak, máshol telepedtek meg és helyükre új telepesek jöttek, így a betelepülés 40-50 évig is eltartott. Az elvándoroltak között is voltak akik, vagy akiknek az utódai később újra visszatértek.

 Nem nyújt támpontot a lakosság eredetének meghatározásához az a tény sem, hogy Újhartyán lakosságának, a magyarországi német kisebbséghez hasonlóan a népszerű, általánosan használt elnevezése „sváb”. Bár a legtöbb telepes valóban a délnémet bajorországi és baden-württembergi (svábföldi) területekről érkezett, a sváb elnevezés nem elsősorban a származásukra utal. A név eredete visszanyúlik a középkori német – és magyar – jogtörténeti gyökerekhez. A középkori szokások még nem annyira a vérségi származás alapján szelektálták az egyes községek, városok és tartományok lakosságát, hanem az általuk használt jog szerint. A középkorban a Német Birodalomban sem létezett egységes jogrend, a jogrendszer horizontálisan és vertikálisan is tagolt volt, léteztek külön városi, tartományi jogok – sőt falusi jog is – valamint hűbéri jog. Ezek különböző jogcsaládokat alkottak és terjedtek el Közép- és Kelet-Európában, így Magyarországon is. Ezen német jogcsaládok közül a legjelentősebbek a szász jog alapjául szolgáló úgynevezett Szásztükör (szász jogkönyv), a frank jog alapjául szolgáló Franktükör és a sváb jog alapjául szolgáló Svábtükör voltak. Az egyes területekre vándorolt családokat pedig még a XVIII. században is az alapján különböztették meg és illették összefoglaló névvel, hogy milyen (szokás)jogot használt. Így kapták az Erdélybe (Brassó, Nagyszeben) és a Szepességbe (Lőcse, Késmárk) települt németek a „szász” elnevezést, holott az ő szász eredetük is erősen vitatott, míg a Pest környékére valamint Tolnába és Baranyába települt németeken a sváb elnevezés ragadt rajta, pedig –mint láthattuk - származásuk nem feltétlenül felelt meg elnevezésüknek, bár természetesen „igazi” svábok is voltak köztük.

 Újhartyán lakossága tehát nem egyetlen lendülettel egy pontosan meghatározható németországi területről települt be, ezenkívül voltak köztük magyarok és szlovákok is, azonban pár évtized alatt dominánssá vált a község német jellege, a más nemzetiségűek fokozatosan kiszorultak, vagy inkább beolvadtak a – nevezzük most már így – sváb többségbe. Ez a jellegzetesség a mai napig megmaradt, ami a kívülálló számára nem csupán akkor lesz egyértelmű, ha megismerkedik a község kultúrájával és hagyományaival, elég ha felüti például az újhartyáni telefonkönyvet, ahol a leggyakrabban előforduló nevek – Fajth, Kaldenecker, Lauter, Schenk, Surman, Svébis stb., ez utóbbi (Schwäbisch) egyenesen svábot jelent – mind a német származásra utalnak.

 A község fejlődése ezt követően az 1800-as évek első harmadától kezdve együtt halad az ország és ezen belül Pest-Pilis-Kiskun-Solt vármegye, később Pest megye fejlődésével. A községben 1833-ban megépült az első, egy tanteremből álló iskola ( oktatás 1781-től van ). Bár az akkori település mai szemmel nézve szegényesnek tűnhet és az országot sújtó történelmi viharok mellett a dualizmus korának gazdasági válságai is érintették, a lakosság szorgalmának és kitartásának köszönhetően Újhartyán fokozatosan gyarapodott és a XIX. század végére a környékbeli településekhez képest kifejezetten jómódú községnek számított. Újhartyáni gazdák kezén volt a mai Hernád és Újlengyel (akkori nevén Lengyelfalva) területe is, de birtokaik elértek Dánszentmiklósig és Kunpeszérig is.

 A község 1764-1765-től számított „második” életében a legsúlyosabb csapást a II. világháborús vereség és az azt követő orosz megszállás jelentette. Az országot ért korábbi történelmi vereségek, az 1848-as forradalom és szabadságharc eltiprása, az I. világháborús vereség és az ország megcsonkítását jelentő Trianoni békediktátum közvetlenül nem érintették a falut jobban, mint az ország más településeit, a falu háborús veszteségei arányukban nem tértek el az ország többi településétől. A II. világháborút követően azonban a megszálló szovjet hatalom és a velük kollaboráló magyar kommunisták a magyarországi németekben is a legyőzött náci Németország képviselőit látták, aminek majdnem végzetes következménye lett a magyarországi németségre nézve. Egyrészt már a háború alatt, 1944/45 fordulóján megkezdődött a német származású lakosság szovjet kényszermunkatáborokba – elsősorban Ukrajnába – szállítása jóvátételként, másrészt megindult a német kisebbség kitelepítésnek nevezett elüldözése. Sztálin és - elsősorban Csehszlovákia és Lengyelország követelésére a jaltai konferencián - a győztes nagyhatalmak képviselői (Sztálin mellett Roosevelt és Churchill) már jóváhagyták a német kisebbség kitelepítését, aminek a következménye összesen 7 millió német elüldözése lett olyan területekről (elsősorban Lengyelországból és Csehszlovákiából), ahol már több évszázada éltek.

 Ezt a helyzetet kihasználva több magyarországi politikai erő – elsősorban a Sztálinnak mindenáron megfelelni akaró kommunista párt – is célul tűzte ki a teljes magyarországi német lakosság kitelepítését, amit azonban végül a többi szövetséges nagyhatalom és a józan belátással bíró politikai erők közbelépése meghiúsított. Így is több százezer németet telepítettek ki elsősorban Németország nyugati megszállási zónáiba, a későbbi NSZK-ba.

 A kitelepítés Újhartyán lakosságát szerencsés módon végül is nem érintette, annál inkább a kényszermunka. ( Említtessék meg itt Dinnyés Lajos neve: a Dabasi Szőlőkben birtokkal rendelkező akkori miniszterelnököt a helyi szájhagyomány szerint egy vasárnap délelőtt keresték meg a hartyániak, aki a másnapi „transzportot” leállíttatta). A falu 1944 november 3-án került végleg szovjet kézre és már két hónappal később, 1945 január 4-én kiadta a Vörös Hadsereg Parancsnoksága azt a hadparancsot, hogy a 16-48 éves korú férfiakat és a 17-35 éves korú nőket jóvátételre a Szovjetunióba hurcolják. 1945. január 9-én mintegy 300 férfit és nőt indítottak útnak gyalog a ceglédberceli gyűjtőtáborba, ahonnan négy nappal később vonaton továbbszállították őket az ukrajnai Novidombaszban lévő kényszermunkatáborba, melyből a legtöbben csak 3-4 sőt 5 év múlva térhettek haza ( e sorok írójának nagyszülei például másfél hónap híján öt évet töltöttek ott; ennyi személyesség talán megengedhető jelen történelmi felvezetőben ).

 Újhartyán nehézségei nem értek véget a deportálásokkal. A közismerten jómódú falu szálka volt az új hatalom szemében. A jórészt a hartyáni gazdálkodók jóvoltából benépesült Alsó- és Felsőhernádot valamint Lengyelfalvát már 1945 május végén leválasztották Újhartyánról, Hernádot és Újlengyelt azonban máig családi, rokoni, baráti szálak fűzik az „anyatelepüléshez”. A Rákosi-féle fordulat után a termőföldek államosítása, a téeszesítés is nagyobb fenyegetettséget jelentett a módos újhartyáni gazdáknak, mint a környező szegényebb települések lakosságának. A kommunista hatalomban a község kegyvesztettségét mutatta az is, hogy a magyar mezőgazdaság egyik zászlós hajójának szánt téeszt is Hernádon hozták létre, ehhez csatolták az újhartyán-újlengyelit is. A rendszer lényegéből fakadóan a gazdasági központosítást előbb-utóbb a közigazgatási központosítás követte volna – mint ez aztán meg is fogalmazódott később a Pest Megyei Tanács által készíttetett megyei fejlesztési tervben - , miáltal a falu önállósága került volna veszélybe.

 Az ’56-os forradalom leverését követő „puha” Kádár-diktatúrában Újhartyán is élvezte azt a viszonylagos jólétet és fejlődést, ami jellemzővé vált a szocialista rendszer „legvidámabb barakkjára”, azonban a falu továbbra sem tartozott a kedvezményezett települések közé. A községi tanácsot Újlengyellel közösen kellett létrehozni, a fejlesztések és beruházások közül is több jutott Hernádnak a téesz miatt. A fentebb említett, 1982-ben készült megyei terv Újhartyánt már a funkció (értsd: jövő) nélküli települések közé sorolta, (aminek politikai motiváltsága nyilvánvalóvá válik, ha tudjuk, hogy az autópálya ekkor már tervezett nyomvonala és csomópontja ismét visszakapcsolja majd a falut az országos vérkeringésbe). Vasútállomása nem volt, közvetlen buszjárata a fővárosba szintén nem. Ezen a helyzeten először az 1986-ban – Újhartyánig – megépült, előbb említett M5 autópálya javított. A helyzet kulturális téren sem volt jobb, ami a hagyományőrzést, a nemzetiségi kultúrát illeti, mivel a kommunista rendszer a nemzetiségi kérdést lesöpörte az asztalról, minden ilyen törekvésre gyanakodva tekintett.

 Így aztán a rendszerváltozás a falu szempontjából a legjobbkor jött és a község élt is az önrendelkezéssel: a falu újjáéledt mind gazdasági, mind kulturális szempontból. A rendszerváltozást követően ki lehetett aknázni a falu előnyös helyzetét, az autópálya és 405-ös út szomszédságát, a falu közlekedési gócponttá válását. Már 1991-ben megindult a rendszeres közvetlen buszjárat Budapestre, a gyorsan megvalósuló infrastrukturális fejlesztések miközben kényelmesebbé tették az emberek életét, megteremtették a - mára már 400 embernek munkahelyet nyújtó, az ingázást jócskán lecsökkentő – ipari park kialakításának és ezzel a gazdasági kiszolgáltatottság megszüntetésének feltételeit.

Jelentős újjászületést hozott a rendszerváltás a falu korábban sem elhanyagolható kulturális életében. Több sváb zenekar, felnőtt, ifjúsági és nyugdíjas nemzetiségi tánccsoport, hagyományőrző egyesület működik a faluban. A rendszerváltozást követően hagyományteremtő céllal, az újhartyáni sváb kultúra megőrzése, továbbvitele és mások számára történő bemutatása érdekében rendszeresen megrendezésre kerülő svábbálok, majd falunapok erősítik a közösség összetartását, és segítik a hagyományos sváb kultúra megőrzését, továbbfejlesztését. Ebben nagyfokú segítséget jelent, hogy a rendszerváltozást követően megalkotott új nemzetiségi törvény lehetővé tette a nemzetiségi települések számára a kisebbségi önkormányzatok megalakítását, a nemzetiségek érdekvédelmét, a nemzetiségi kultúra fejlesztését is.

 Újhartyán mára ismét a környék rangos, elismert települése. A megtett út hosszú volt, elismerés illeti az elődöket, akik ennek az útnak egyes szakaszait bejárták. Az olvasó által kézben tartott történelmi képeskönyv 1950-ig villantja fel az elődök életét, állít emléket nekik és hajt fejet előttük.

 Újhartyán, 2005. december 20.

Dr. Manger Marcell

Történész, jogász

 Historischer Überblick

 

 Die erste schriftliche Erwähnung von Neuhartin stammt vor 730 Jahren aus dem Jahr 1276. Am 20. Mai 1276 erwähnt die im Lateran verkündete Bulle des Papstes Innozenz des V. das Dorf Hartyán unter dem Namen „villa Harquian”. Mit dieser Bulle schenkte der Papst einen Teil des Grenzgebietes des Dorfes dem Nonnenkloster auf der Insel der Hasen (die heutige Margaretheninsel), in dem auch die Tochter unseres „zweiten Staatsgründerkönigs” Béla des IV., St Margarethe aus dem Hause Árpád bis zu ihrem, einige Jahre früher eingetroffenen Tod als Nonne diente. In anderen, später entstandenen Urkunden finden wir schon mehrmals die verschiedenen Namensformen des Dorfes, wie z.B. Horkián, Harkián, usw.

 Die Geschichte des Dorfes – wenn wir als Geburtsdatum von Neuhartin die erste schriftliche Erwähnung betrachten – begann also vor 730 Jahren. Das Gebiet der Gemeinde war aber schon viel früher bewohnt – es reicht nur auf die sogennnte Vatyaer Kultur hinzuweisen. Aus den verschiedenen Namensformen in den Urkunden ist darauf zu ziehen, dass das Gebiet der Gemeinde in der Stammes-Sippenepoche Ungarns dem Geschlecht Horka gehörte. (Darüber kann man in der über Neuhartin geschriebenen Monographie des ausgezeichneten Pädagogen und Schuldirektors Imre Kökényesi (1920- 1993) noch ausführlicher lesen.)

 Am Ende des 13. Jahrhunderts siedelte sich eine Kleingrundbesitzerfamilie hier an und der Boden um das Dorf gehörte zum Gut dieser Familie. Es ist nicht eindeutig zu entscheiden, ob das Dorf nach der Grundbesitzerfamilie benannt wurde oder die Familie den Namen der in seinem Besitz stehenden Siedlung aufnahm. Die damaligen Gewohnheiten machten nämlich beide möglich. Auf jeden Fall war der erste so benannte Kleingrundbesitzer Márton Hartyáni (Martin von Hartin), der und dessen Abkömmlinge in den Urkunden als Martinus de Harkyan, Harthyaner, Hartyány usw. erwähnt werden. Der letzte Mitglied der Familie Hartyáni starb im Jahre 1644.

 Die Anfänge der Epoche der Türkenherrschaft (1541-1686) hat das Dorf mit Erfolg überlebt. Die Verwüstung und Entvölkerung des Dorfes waren die Folgen des fünfzehnjährigen Krieges, während dessen die Siedlung – samt mit den anderen umliegenden Dörfern – von den hier durchziehenden Armeen mehrmals zerstört, die Bevölkerung niedergemetzelt oder verschleppt wurde. Die Verwüstung des Dorfes hat János Hartyáni – der damalige Vizegespan von Komitat Pest-Pilis-Solt-Kleinkumanien – im Jahre 1597 gemeldet. Die wenigen glücklichen Überlebenden, die fliehen konnten, sind nie mehr zurückgekehrt, sondern in die näheren Marktflecken wie Kecskemét, Cegléd, Nagykőrös umgezogen, die auch in diesen chaotischen Zeiten eine gewisse Sicherheit anboten, weil auch die Eroberer ihre Steuern nötig hatten.

 Die im Jahre 1627 von dem Ofener Pascha verordnete Steueraufnahme fand in dem Dorf keine Häuser. Damit endete das erste Kapitel in der Geschichte des Dorfes. Das Dorf wurde etwa 140 Jahre lang unbewohnt „Pußtahartyán” (Deserta Hartyán oder praedy Hartyán). Sein Gebiet wurde von den umliegenden Gemeinden oder Städten gepachtet, die mehr oder weniger von dem Krieg verschont wurden.

 Die Vertreibung der Türken – die 1684 anfing, ihren größten Erfolg mit der Rückeroberung von Ofen erreichte und die im Jahre 1699 mit dem Frieden von Karlóca ihr Ende hatte – hat die Wiederbesiedelung des Dorfes nicht automatisch mitgebracht. Einzelne Einziehungen passierten auch in der Epoche der sogenannten spontanen Besiedelung zwischen 1718 und 1764, aber den bedeutendsten Schritt zur Wiedergeburt des Dorfes gab die organisierte Besiedelung der Gemeinde. Das erfolgte etwa 1 Km nördlich von dem ursprünglichen Gebiet des Dorfes.

 Die organisierte Besiedelung des Dorfes ist dem Grafen Anton Grassalkovich I. zu bedanken. Die Familie Grassalkovich war eine Adelsfamilie kroatischer Abstammung, die den Grafentitel im Jahre 1743 von Königin Maria Theresia erhielt. Der erste bedeutende Grundbesitz der Familie war Gödöllő – das berühmte Gödöllőer Grassalkovich-Schloss ist ein Musterbild der Baukunst des ungarischen Barokks, das später der meist geliebte ungarische Aufenthaltsort von Königin Elisabeth (Sissi) war. Die Famile erweiterte ihren Landbesitz Schritt für Schritt auf das Gebiet von Schorokschar, Kakucs, Wetschesch und Neuhartin.

 Die von Graf Anton Grassalkovich I. eigenhändig geschriebene Bekanntmachung über die Besiedelung ist immer noch heute im Landesarchiv zu finden. Nach der Bekanntmachung sind die ersten Siedler im nächsten Jahr, 1765 im Dorf eingetroffen. Sie werden in den Matrikeln des Pfarramtes in Sári als „ex Hartian” erwähnt. (Sári gehört heute samt mit Gyón zu der Stadt Dabas.) Neuhartin hat erst seit 1779 eigene Matrikelführung, von früher finden wir die Eintragungen in den Matrikeln des Pfarramtes von Sári. (Die Gründungsurkunde des Pfarramtes kann man in diesem Buch besichtigen.) Die ersten Siedler waren überwiegend Deutsche und in einer geringeren Zahl kamen noch Ungarn und Slowaken. Nach dem im Jahre 1771 erfolgten Tod des Grafen Anton Grassalkovich I. setzte seine Witwe, Theresia Klobusiczy die Besiedelung fort.

 Den raschen Erfolg der Besiedelung zeigt auch, dass die römisch-katholische Kirche der Gemeinde schon zehn Jahre nach der Ankunft der ersten Siedler (1776) gebaut wurde, die das Pfand des Bleibens war. Im Jahre 1780 war schon die Gemeinde die größte Siedlung des Grassalkovich-Landsgutes.

 Obwohl die Bekanntmachung des Grafen Anton Grassalkovich I. sowohl in Österreich als auch im Deutschen Reich mehrere Gebiete erreichte, kam die überwiegende Mehrheit der Siedler nich indirekt aus irgendeinem deutschen Land. In diesem Sinne ist Neuhartin – nach dem Aufsatz von Péter Scheiling über die Herkunft der Einwohner von Neuhartin – eine sogenannte „Tochtersiedlung”, die ihre Bevölkerung aus anderen Ortschaften in der Nähe von Pest – vor allem aus Schorokschar, Harast/Dunaharaszti, Taks/Taksony oder aus Inselsanktmartin und seiner Umgebung – gewann. Die Bestimmung der Herkunft der Bevölkerung macht die Tatsache noch schwerer, dass viele der ersten Siedler später weitergewandert und irgendwo anders angesiedelt sind und neue Siedler kamen. Deshalb dauerte die Besiedelung des Dorfes 40-50 Jahre. Es gab auch unter den Weitergewanderten einige, die oder deren Abkömmlinge später zurückgekehrt sind.

 Zur Bestimmung der Herkunft der Bevölkerung gibt uns auch das keine Hilfe, dass die populäre, allgemein verwendete Bezeichnung der Neuhartiner Bevölkerung und der ganzen deutschen Minderheit in Ungarn Schwabe ist. Obwohl die Mehrheit der Siedler wirklich aus den süddeutschen bayrischen und baden-württembergischen (schwäbischen) Gebieten kam, ist die schwäbische Bezeihnung kein eindeutiger Hinweis ihrer Herkunft. Die Bezeichnung hat mittelalterliche deutsche – und ungarische – rechtsgeschichtliche Wurzeln. Die mittelalterlichen Gewohnheiten haben die einzelnen Gemeinden, Städte und Länder vor allem nicht geschlechtlich, sondern eher nach dem verwendeten Recht unterscheidet. Im Mittelalter gab es auch im Deutschen Kaiserreich kein einheitliches Recht, das Rechtssystem war horizontal und vertikal gegliedert. Es existierten Stadtrechte, Landrechte – sogar Dorfrechte – und das Lehenrecht. Diese bildeten verschiedene Rechtsfamilien und verbreiteten sich in Mittel- und Osteuropa, so auch in Ungarn. Unter diesen Rechtsfamilien waren der sogenannte Sachsenspiegel, der Grund des sächsischen Rechtes; der Frankenspiegel, der Grund des fränkischen Rechtes und der Schwabenspiegel, der als Grund des schwäbischen Rechtes diente, die wichtigsten. Die in den einzelnen Ländern eingesiedelten Völker wurden auch noch im 18. Jahrhundert nach dem verwendeten (Gewohnheits)recht unterscheidet. So bekamen die in Siebenbürgen (Kronstadt, Hermannstadt) und in der Zips (Leutschau, Käsmark) eingesiedelten Deutschen den einheitlichen Namen „Sachsen”, obwohl ihre sächsische Herkunft mehr als zweifelhaft ist. Die im Komitat Pest, Tolnau und Baranya angesiedelten Deutschen wurden zu Schwaben, aber ihre Bezeichnung entspricht auch nicht unbedingt ihrer Herkunft. Natürlich gab es unter ihnen auch „echte” Schwaben.

 Die Bewohner von Neuhartin sind also nicht mit einem Schwung aus einem bestimmten deutschen Gebiet gekommen, außerdem gab es unter ihnen auch Ungarn und Slowaken, aber in ein Paar Jahrzehnten wurde der deutsche Charakter dominant, die anderen Nationalitäten wurden stufenweise verdrängt, oder in die – sogenannte – schwäbische Mehrheit assimiliert. Dieser Charakter ist bis zu den heutigen Tagen geblieben und das wird für die Außerstehenden nicht nur durch dann eindeutig, wenn man die Kultur und Traditionen von Neuhartin kennenlernt. Es reicht das Telephonbuch aufzuschlagen, in dem die häufigsten Namen – Fajth, Kaldenecker, Schenk, Surman, Svébis (Schwäbisch) usw. – alle auf die deutsche Herkunft hinweisen.

 Später, ab den ersten Drittel des 19. Jahrhunderts ist die Entwicklung der Gemeinde der Entwicklung des Landes und des Komitats Pest-Pilis-Solt-Kleinkumanien ähnlich. In der Gemeinde wurde die erste Schule – nur noch mit einem einzigen Schulzimmer – 1833 gebaut. (Es wird ab 1781 unterrichtet.) Von heute gesehen scheint die Gemeinde ärmlich gewesen zu sein und wurde neben den historischen Tragödien des Landes auch von den Wirtschaftskrisen des Dualismus betroffen aber der Fleiß und Ausdauer der Einwohner machten Neuhartin bis Ende des 19. Jahrhunderts stufenweise zu einer wohlhabenden Gemeinde unter den umliegenden Siedlungen. Es war in dem Besitz der Neuhartiner Landwirte auch das Gebiet des heutigen Hernád und Újlengyel (damals noch Lengyelfalva) und ihre Grundbesitze reichten bis Dánszentmiklós und Kunpeszér.

 Die schwerste Katastrophe im „zweiten” Leben der Gemeinde ab 1764-1765 bedeuteten die Niederlage im zweiten Weltkrieg und die darauffolgende russische Besetzung. Die früheren historischen Niederlagen, die Niederwerfung der Revolution und des Freiheitskampfes 1848/49, die Niederlage im ersten Weltkrieg und das das Land zerstümmelnde Friedensdiktat von Trianon haben das Dorf nicht tiefer und schwerer betroffen als die anderen Siedlungen des Landes, die Kriegsverluste des Dorfes am Menschenleben waren durchschnittlich. Nach dem zweiten Weltkrieg sahen die russische Besetzungsmacht und die mit den Sowjets kollaborierenden ungarischen Kommunisten auch in den Ungarndeutschen die Erbfolger und Vertreter des besiegten Nazideutschlands und das hatte beinahe verhängnisvolle Folgen für die Ungarndeutschen. Einerseits begannen die ersten Deportierungen der deutschen Bevölkerung schon während des Krieges, an der Wende von 1944/45 in die sowjetischen Lager – vor allem in die Ukraine – zur Zwangsarbeit als Entschädigung, andererseits begann auch die als „Aussiedlung” bezeichnete organisierte Vertreibung der deutschen Minderheit. Dem Willen von Stalin und vor allem der Tschechoslowakei und Polen entsprechend haben die Vertreter der Siegermächte (neben Stalin noch Churchill und Roosevelt) in Jalta die Aussiedlung der deutschen Minderheit zugelassen. Die Folge war die Vertreibung von insgesamt 7 Millionen Deutschen aus solchen Gebieten (vor allem aus der Tschechoslowakei und Polen), wo sie schon seit Jahrhunderten gelebt haben.

 Diese Lage versuchten auch mehrere ungarische politische Kräfte – vor allem die Kommunistische Partei, die immer dem Gefallen von Stalin entsprechen wollte – zur vollen Vertreibung der Ungarndeutschen auszunutzen. Dieser Versuch scheiterte zum Glück an dem Widerstand der anderen Siegermächte und der vernünftigen politischen Kräfte. Trotzdem sind mehrere Hunderttausende von Deutschen vor allem in die westlichen Besetzungszonen, in die späteren Bundesrepublik ausgesiedelt worden.

 Die Vertreibung hat die Bewohner von Neuhartin weniger als die Deportierung zur Zwangsarbeit betroffen. (Hier soll man den Namen von Lajos Dinnyés erwähnen: Der mündlichen Überlieferung nach haben die Dorfbewohner an einem Sonntagsnachmittag den in den Dabaser Wiengebieten Landgüter besitzenden damaligen Ministerpräsidenten aufgesucht und er hat den Transport am nächsten Tag gestoppt.) Das Dorf geriet am 3. November 1944 endgültig in die Hände des Sowjets und schon zwei Monate später, am 4. Január 1945 erließ das Oberkomnando der Roten Armee den Befehl, dass alle Männer zwischen 16 und 48 und alle Frauen zwischen 17 und 35 als Entschädigung in die Sowjetunion verschleppt werden sollen. Am 9. Januar 1945. waren etwa 300 Männer und Frauen zu Fuß ins Sammellager in Ceglédbercel fortgeschickt worden, die 4 Tage später mit Zug ins Zwangsarbeitslager in Novidombas, Ukraine weitertransportiert wurden. Die Meisten kehrten erst nach 3-4, sogar nach 5 Jahren zurück. (die Großeltern des Verfassers dieses Vorwortes haben bis auf anderthalb Monate fünf Jahre dort verbracht; vielleicht kann man sich eine kleine persönliche Bemerkung in dieser historischen Einleitung lassen)

 Die Schwierigkeiten des Dorfes waren mit den Deportierungen nicht beendet. Das allgemein bekannt wohlhabende Dorf war der neuen Macht ein Dorn im Auge. Die meist durch die Landwirte von Neuhartin bevölkerten Siedlungen Unter- und Oberhernád und Lengyelfalva wurden im Mai 1945 von Neuhartin abgetrennt aber Hernád und Újlengyel binden immer noch familiäre, verwandschaftliche und freundliche Verhältnisse zu ihrer „Muttersiedlung” Nach der Wende zur stalinistischen Rákosi-Diktatur haben die Verstaatlichung der Ackererde, die gewaltsame Begründung der LPG die wohlhabenden Landwirte von Neuhartin viel schwerer bedroht und betroffen, als die Bewohner der umliegenden ärmeren Siedlungen. Eindeutiges Zeichen der Ungnade des Dorfes in der kommunistischen Epoche war, dass auch das geplante Flaggschiff des ungarischen Landwirtschaft die LPG in Hernád gegründet wurde und die PG-s von Neuhartin und Újlengyel ihr angeschlossen und unterstellt waren. Es gehörte zum Wesen des Systems, dass die Zentralisierung der Wirtschaft mit der Zeit auch die Zentralisierung der Verwaltung mitbringt – was in einem späteren Entwicklungsplan des Komitatsrates von Pest auch konzipiert wurde – so geriet schon die Selbstständigkeit des Dorfes in Gefahr.

 In der sogenannten „weichen” Kádár-Diktatur nach der Unterwerfung der Revolution im Jahre 1956 konnte auch Neuhartin den relativen Wohlstand und Entwicklung, die für die sogenannte „lustigste Baracke” des Sozialismus charakteristisch waren, aber es gehörte immer noch nicht zu den bevorzugten Siedlungen. Der Gemeinderat wurde zusammen mit Újlengyel gebildet und wegen der LPG bekam Hernád die meisten Investierungen und Entwicklungen. Der schon erwähnte Entwicklungsplan des Komitatsrates aus dem Jahre 1982 zählte Neuhartin zu den Siedlungen ohne Funktion – also: ohne Zukunft. (Die politische Motivation ist eindeutig, wenn wir in Betracht ziehen, dass die schon geplante Autobahn und ihr Knotenpunkt das Dorf wieder an dem Kreislauf des Landes anschließen wird.) Das Dorf hatte weder Eisenbahnstation, noch direkten Busverkehr nach Budapest. Diese Lage verbesserte sich erstmal mit dem Ausbau der Autobahn M5 bis Neuhartin im Jahre 1986. Die Lage war nicht mal auf kulturelle Ebene besser, was die Traditionspflege, die Nationalitätenkultur betrifft, weil das kommunistische Regime die Nationalitätenfrage vom Tisch herabgefegt hat und alle solche Strebungen mit Argwohn betrachtete.

 So kam die demokratische Wende für das Dorf noch zur besten Zeit und die Gemeinde hat die gegebene Selbstbestimmung ausgenutzt. Nach 1990 erwachte das Dorf zum neuen Leben sowohl im wirtschaftlichen, als auch im kulturellen Sinne. Nach der Wende konnte man schon die vorzügliche Lage des Dorfes, die Nähe der Autobahn und der Hauptstraße Nr. 405, also dass die Siedlung zum Verkehrsmittelpunkt wurde, ausnutzen. Schon im Jahre 1991 startete der direkte Busverkehr nach Budapest und die raschen infrastrukturellen Entwicklungen machten das Leben der Einwohner bequemer und erschafften die Bedingungen zur Ausgestaltung des Industrieparks und damit die zur Abschaffung der wirtschaftlichen Abhängigkeit. Der Industriepark gibt schon 400 Leuten Arbeit und mindert damit die Zahl der Pendelnden.

 Die Wende brachte auch in dem kulturellen Leben des Dorfes einen bedeutenden Schwung mit sich, obwohl es trotz allen Schwierigkeiten auch nicht früher vernachlässigt war. Es gibt heutzutage im Dorf mehrere schwäbische Musikverbände, Jugend-, Erwachsenen- und Rentnertanzgruppen und viele andere Vereine kümmern sich um die Traditionspflege. Nach der Wende wurden jährlich Schwabenbälle, später Bürgerfeste organisiert, um die schwäbische Kultur und Tradition weiter zu entwickeln, aufzubewahren, anderen Leuten vorzustellen und um den Zusammenhalt der Dorfbewohner zu stärken. In dieser Arbeit bedeutet eine große Hilfe, dass das nach der Wende erschaffte neue Nationalitätengesetz endlich die Bildung von Nationalitätenselbstverwaltungen zum Interessenschutz der Nationalitäten und zur Pflege der Nationalitätenkultur ermöglichte.

 Neuhartin wurde wieder zu einer hervorragenden Gemeinde unter den umliegenden Siedlungen. Der gegangene Weg war lang, und man soll den Vorfahren, die vor uns die einzelnen Etappen dieses Weges gegangen haben, Anerkennung geben. Das historische Bilderbuch in den Händen des Lesers zeigt das Leben der Vorfahren bis 1950, stellt ihnen ein Denkmal und neigt vor ihnen das Haupt.

 Neuhartin, am 20. Dezember 2005

Dr. Marcell Manger

Historiker, Jurist

Újhartyáni képeskönyv teljes terjedelmének megtekintése :
/fejezetekre tagolva/
előszó
1.fejezet
2.fejezet
3.fejezet
4.fejezet
5.fejezet
6.fejezet
7.fejezet
8.fejezet
9.fejezet
10.fejezet
11a.fejezet
11b.fejezet
jegyzet